Itthon. Úgy tényleg itthon. Hazatérni testben, lélekben. Nemcsak igényvolt már, hanem meg is tettem. Sok minden történt, nem is tudom hol kezdjem. Amikor legutóbb írtam, épp hazafelé tartottam a szüleimhez, a Hajdúságba. Rövid életű otthontartózkodás után menekülés vissza, haza. Fehérvárra. Aztán néhány nap itt, ott, aztán újabb próbálkozás a szüleimhez. Óóó, még nem szültem/ünk, az ez után jön :-) A lényeg, hogy valami megváltozott, megfogalmazódott bennem. Egy rövid találkozás, egy 69 éves hölggyel. És sok minden elindult (pedig már azt hittem, felkeresek egy pszichológust, beszélgessünk kicsit. pedig nem bízom bennük...pontosabban igazán jó, hasznos pszichológust találni fehér holló. Inkább magammal beszélgetek, mert a válasz bennem van). Ígérem nem nyaggatlak Benneteket a problémáimmal, igyekszem rövidre fogni :-)

Egy könyvesboltba mentünk be, ahol egy idős hölggyel ismerkedtünk meg a Tesómmal, aki végül az egész életét elmesélte. Problémákkal, betegséggel, halálokkal teli sorsát úgy mesélte el, hogy szemernyi kétségem nem volt, gyönyörű élete volt. Boldog, kiegyensúlyozott, egyenes, gerinces erős nő állt előttem, aki ÉLTE AZ ÉLETÉT. Nem vágyott mindig többre, nyitott szemmel járt, adott, szeretett és elengedett. Nem voltak elvárásai, ábrándjai, tudta, a sorsát maga irányítja, de a sorsát mégsem kerülheti el. Az emberi értékek, a tisztesség mindennél előbbre való volt a történeteiben. És ott álltam én, akinek ezred ennyi problémája nem volt, (pedig néha annak éltem meg), szomorkásan, vágyva vmi után. Tökéletlennek éreztem a saját tökéletes életemet. És ott, elengedtem a 'szorongásaimat'. Ellazultak az izmaim, a vállam, az arcizmom, ellazult a testem, mert nem AKARTAM. Pedig az 'átlaghoz' képest tényleg keveset 'akarok', de magamhoz képest mégis sokat. Megértettem (inkább megéreztem) valami sokkal nagyobb érzést, valami sokkal szabadabb világot, mint ami körbevesz. Tiszta, szabad, boldog érzés volt. Még őrzöm az 'illatát' és igyekszem raktározni magamban, hogy méltóképp gyökeret verjen bennem.

És aztán hazatértem. Még nem megy miden olyan simán, hiszen megoldani nekem kell a dolgaimat/unkat, de a tekintetem hazatért. Sokat bolyogtam, nem találtam a helyem, pedig minden itt van körülöttem, csak én valahová a messzi homályba tekintettem. És nem törődtem az 'itthoniakkal'. És most, hogy a szeretteim szemébe nézek, látom a hiányomat. Mint egy elgazosodott kert, vagy elvadult szív. Kis túlzással persze, de akkor is. Hosszú folyamat ez, de ezzel a felismeréssel végre a startvonalra lökött a sors. Nesze, kezd. Hát kezdődjön :-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.