Minden vagy semmi?

A tegnapi nap történései (elromlott autó, hátralékok, elúszó telek) elkeserítettek egy kicsit. Még azt is mondhatnám, hogy elbizonytalanított, de az túlzás lenne…

Amikor azt érzem, hogy minden rendben van, és tényleg megvan mindenünk, már ami nem az anyagi javakat érinti, akkor mindig jön valami nagy krach, ami kérdőre vonja mindezt.

A kérdés nem az, hogy mi a fontosabb, mert azt tudom. Inkább azt nem tudom, mi az az elég, ami után már nem lényeg az anyagi jólét. Vagy mindig többre vágyunk? Sosem elég az, ami van? Azt gondolom, hogy nem panaszkodnék, ha legalább a 0 pontra elérnénk, és nem mínuszban lennénk. Sok mindent elengedtem már, de valahogy mégsem működik tökéletesen a dolog.  

Mert mi a minden és mi a semmi? Mindenem megvan, hiszen boldog, szerelemes családban élek/ünk, egészségben, békességben, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Gyerekek, Edward kutya, nagy, szerető családdal.  És semmink nincs, mert nincs nagy autónk, házunk, tévénk, hangzatos nyaralások, vaskos bankszámla, semmi olyanunk nincs, ami manapság ’értéket’ képvisel. Ami alapján egy ember ’sikeres’ vagy ’elcseszett’. Vannak, akik szerint az ’elcseszettek’ kategóriába tartozunk, csak azt sajnálom, hogy ezekkel az emberekkel, ha kellene sem cserélnék…mert a pénz nem jár együtt a boldogsággal (tudom, ócska közhely…)

A boldogságérzésem nekem akkor van, amikor meglátom Tamarát, amikor Tibivel összebújva alszanak, amikor együtt elmegyünk sétálni a Velencei-tóhoz, és nem akkor, amikor megjavul az autó, vagy veszek valamit. Az legfeljebb elégedettséggel tölt el, de még abban sem vagyok biztos, talán inkább a ’letudtam a dolgot’ érzés ez. Mégis, ha egy kis vityillóra gondolok, kerttel, ahol élhetnénk, már más érzés fog el…

Lehetnek-e elérendő ’céljaink’? Vagy csak a remény rabja lesz az ember? Valahol nem céloknak nevezném ’őket’, hanem érzem, mi lenne a legjobb, mi felé tekint az életem. Vagy ha spirituálisan fogalmazom meg, akkor mi az utam. Persze a körülmények sokszor háttérbe szorítják ezeket az érzéseket, de megszűnni akkor sem tudnak. És ebből is tudom, hogy ezek nem múló hóbortok. Akkor azt érzem, hallgatnom kell a megérzéseimre. Nekem ennyi a ’célom’.  Legalábbis jelenleg ennyit ’látok’ belőle. Egy kis vityilló, kerttel, gyümölcsökkel. Ha/amint ez megvan, a többi képlékeny, bármilyen irányt is vesz az életem/tünk. Nem tervezek előre, mert nyitott vagyok a változásokra, de ez, az az el nem múló érzés, ami kezd fix lenni az életemben. Vagy ez a rögeszme??

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.